Tegnap - mintegy varázsütésre - hajnali negyed kettő környékén kipattant a szemem, gyors öltözés (marha hideg éjszaka volt) és oldalaztam az istállóhoz.

    Állt a kanca, de a szokásosnál picit hangosabban szuszogott, némi nyögdécselés-féle felhanggal kísérve. Reménykedve várakoztam tehát, miután aznap többször láttam hemperegni is a karámban és lehajtott fejjel bóbiskolni (értsd: nem zabált!), ezen felül az esti pizsamaosztáskor végigsimítottam a hasán, ami kőkemény volt, majd a tőgyébe ütközve nedvesek lettek az ujjaim..., tehát erősen figyeltem. Úgy láttam, talán szívesebben lenne egyedül, de különösebben nem zavarta a jelenlétem, mivel gyakori vendég vagyok éjszaka is náluk. (Ilyenkor lámpát nem gyújtok, csak egy kicsi rovarriasztó jelzőfénye, no meg a holdvilág - ha van - ad némi irányjelzést.)

    Oké, jön a csikó. A kanca megint lefekszik, inkább lerogy, mert már jönnek is a tolófájások. Még mindig kinnt várakozom, de már óvatosan beljebb lépek, anélkül, hogy megzavarnám, de a farát éppen látom (sejtem a semmi fényben), míg a fejét a box fala elrejti előlem, de az most nem is fontos.

    Sussi az oldalán, négy lábát mereven kifeszítve erőlködik. Első nekirugaszkodásra megjelenik valami kis hegyes, kúpos, világos folt a faránál - remélem, hogy a két mellső lábon nyugvó fejecske, ahogy az lenni szokott, majd meglátjuk. 20-30 másodperc pihenő levezető zihálással, mialatt a kanca picikét elernyed a feszességéből, majd újabb fájás következik. Nagy levegő, újabb tolás: egész határozott világos folt, ha minden igaz, kint a fejecske, a nyak, valahol a vállak környékén akadt el ez a nyomás. Rendben, nagyon jól haladunk, mindjárt túl leszel rajta Kis bogaram!

    Rövid megnyugvás, de már jön a következő inger, nyomni kell, nincs visszaút! Nagy, erőteljes, hosszab erőfeszítés, de kibújik a váll, a többi meg már szinte magától kicsusszan. Egy pillanatra megáll az idő, azt hiszem, ilyenkor a szomszédos boxokban sem vesznek levegőt a lovak, a faluban sem ugatnak a kutyák, s a korábban szemerkélő eső is megszakítja monoton potyorgását. Látom-hallom ahogy megkönnyebbül a kanca és ott a nem is oly apró csomag. Még nem váltak teljesen ketté, de nem is eggyek többé. A csomagocska eleinte bizonytalanul, majd egyre bátrabban fickándozni kezd, apró mozdulatokkal vonaglik, mint a partra vetett hal, de már hallani ahogy elkezd önállóan levegőt venni. Kicsit bugyborékol, de hamar elmúlik. Nem, nem avatkozom bele, hacsak nem muszáj.

    A világosság hatására talán néhány másodperccel előbb ugrott talpra a kanca, mint tette volna magától, de talán ennyi megbocsátható nekem. A mozdulattól a köldökzsinór elszakad és Sussi már perdül is a kicsi jövevény felé, nyalogatja módszeresen, rendületlenül féltve őrzött kincsét...

viszont csak a beszédéből értettük meg - persze a Mami segített -, hogy mi nem csak egyszerűen kutyák vagyunk, hanem Komondorok. Nagy dolog, és akkor mi van? A kutya az kutya, nem? De nem, Mami azt mondta, ez valami előkelő dolog. Azt ő sem értette pontosan, hogy miért, de az biztos, hogy mi nagyobbak és erősebbek vagyunk a legtöbb kutyusnál. A dédapáink állítólag még a farkasokat is képesek voltak legyőzni, ezzel megvédték az embert és a buta birkáikat is a véres haláltól. Azt nem tudom, hogy micsoda, de valami borzasztó dolog lehet, ezért aztán büszkén kihúzt

    Jól emlékszem arra a napra. Csütörtök volt - bár ezt csak az emberektől hallottam és nem is tudom mit jelent -, csak azt tudom, hogy hirtelen egy furcsa, szorongató érzés kerített hatalmába, amikor megpillantottam azt a két idegent. Már régen túl voltunk a reggelin, a Gazda is elment valahova. A Mamánk ilyenkor fokozottabb figyelmet fordított az idegenek megfélemlítésére, mint amikor a Gazda itthon tartózkodott. A két ember ennek ellenére kitartóan várakozott az utcán.
    - Miért nem mennek már el??? A Mama ugatott, Papa és a Nénénk is segítettek Neki, elzavarni mégsem sikerült őket.
Nem telt el sok idő (talán ha 10x körbefutottuk az udvarunkat) és megérkezett a Gazda. Kedvesen beinvitálta az idegeneket, kicsit beszélgettek is az udvaron, így már azt gondoltuk, minket nem érhet baj.
    Ajaj! Túl határozottan indulnak a kerítésünk felé! A felnőttek ismét hangos csaholással fenyegetőztek de az idegenek a Gazdával együtt mindennek dacára egészen odajöttek a kerítésünkhöz. Az emberek ott voltak az orrunk előtt és hosszas beszélgetésbe elegyedtek. Az ugatás is lecsillapodott, mindannyian az érkezőket figyeltük. Mi kölykök ugyan megpróbáltunk úgy tenni, mintha ott sem lennénk - nehogy magunkra tereljük a figyelmüket - de a kíváncsiságunk néha felülkerekedett az óvatosságon. Én ugyan igyekeztem közömbösnek mutatkozni, de titokban jól megnéztem magamnak az idegeneket:
    Egy néni és egy bácsi volt. A hangjuk megnyugtató és kedves volt, a szaguk pedig teljesen értelmezhetetlen, ami felkeltette a kíváncsiságomat.. Nem tudtam, mi az, ilyet még sosem éreztem és azt hiszem a Mama sem, mivel szokatlan érdeklődéssel figyelte és szimatolta őket.
    Aztán belépett hozzánk a Gazda és kiválasztotta a bátyámat. Ő volt közöttünk a legerősebb. Sajnáltuk volna, ha elviszik - de nem. Mégsem.
    Halottam, mikor az idegenek mondták a Gazdának, hogy a kanok talán többször elcsavarognak, Náluk pedig nagy terület van, amit őrizni kell, megkötni pedig semmiképpen nem szeretnék a kutyát.. Meg valami lovakról is beszéltek, de olyasmiről még sosem mesélt a Mami, azt hiszem azért, mert Ő sem tudta, mi az.

Sajnos már nem is volt lehetőségem megkérdezni Tőle, mert miután a Bratyót letette, a Gazda az én grabancomat markolta meg - Az angyalát! A szívem a torkomba ugrott, olyan hevesen vert, azt hittem, végem lesz. Akkor már igazi félelem kerített hatalmába, bár erről a kutyák nemigen beszélnek még maguk között sem. Olyan gyorsan történt minden, hogy tiltakozni is elfelejtettem. Mire észbe kaptam, már kívül voltam a kerítésen. Próbáltam visszamenni valahogy, de a kaput lehetetlen volt kutyának kinyitnia.
    Fél füllel hallottam, hogy a Gazda és az idegenek is bíztatnak, hogy búcsúzzam el a családomtól nyugodtan. Mondták azt is, hogy ne féljek, jó dolgom lesz, meg társam is lesz, de ez akkor nemigen vigasztalt. Hagytak még egy picit a szeretteimnél. A saját lábaimon álltam, akár el is szaladhattam volna, de ugyan hová, minek, mikor a régi világomtól egy drótkerítés választ el! Búcsúzóul nyüszítettem egy kicsit, a testvéreim is visszhangozták a bánatom és Szerencsét kívántak.
    Aztán a Gazda ölbe kapott és elvitt a házához. Ott megint letett a földre és kint hagyott az ajtaja előtt. Megint meglóghattam volna, a családom látótávolságban volt. Én azonban megacéloztam a szívemet és elhatároztam, hogy okos leszek, bátor és helytállok, ahogy a Mama mindig tanított, bármi legyen is ezután. Nem is volt ez olyan nehéz, amíg az emberek a házban beszélgettek és én láthattam a Mamáékat.
    Kisvártatva a kétlábúak előjöttek a házból és a Gazdi hangja elcsuklott, amint elköszönt tőlem. Az idegen bácsi ekkor ölbe akart kapni és abban a pillanatban inamba szállt a bátorságom. Beugrottam a lépcső alá. Nem volt azonban esélyem, mert két oldalról elzárták a kijáratot, a Gazda kihúzott és átadott a bácsinak. Kétségbeesve tettem még egy kísérletet a szabadulásomra, de vasmarokkal szorítottak.
    Kivittek az utcára. Itt még sosem jártam, bár a ketrecünkből sokszor nézegettem errefelé. Láttam olyan micsodákat is, amit az emberek autónak neveznek. Na az idegenek is olyannal jöttek és láthatólag engem is bele akartak tuszkolni. Én ezt nagyon nem akartam, mert az autó, ami messziről érdekesnek tűnt, közelről: pfuj, de büdös. Benzinszag, azt mondják, de szerintem egyszerűen undorító. Már annyira bántam, hogy nem szöktem meg időben és bármit megadtam volna, hogy visszakerülhessek a régi életembe.
    Nem volt azonban visszaút. A néni beült a büdös dobozba és kedvesen hívott, hogy menjek csak mellé. - Hát magamtól soha! Azt aztán várhatták volna! Vasmarok azonban betuszkolt és iszonyú robajjal becsukta utánam az ajtót. Azt hittem, megsüketülök. Az semmi, a másik oldalon hirtelen kinyílt egy ugyanolyan ajtó. Gondoltam: most ugrás! De elkéstem. Egyrészt a néni gyengéden, de határozottan megszorított, másrést Vasmarok hirtelen betöltötte a szabadság-ajtót, be is ült a néni mellé, de ami a legrosszabb, azt az ajtót is úgy becsapta, hogy csak úgy zúgott a fülem.
    Na kész. Be voltam zárva az idegenekkel egy pici, büdös kaszniba, cseng a fülem, gombóc van a torkomban és lehetőségem sincs szabadulni - Vagy mégis?? - A néni mögött van még egy kis hely. Felmászok rajta és a feje mellett csak egy ugrás - nem megy. A néni megint résen volt. Annyit megengedett, hogy az ölében elhelyezkedjek, ami kényelmes is volt, de az akkori helyzetemen nem sokat javított. Pedig nagyon kedvesen beszéltek hozzám mind a ketten. Simogattak is, az jól esett. Talán nem is féltem már annyira, de nem volt időm megnyugodni, mert egyszer csak az egész büdös-doboz remegni és zúgni kezdett. Hát én akkor úgy megijedtem, hogy majdnem kiugrottam a bundámból. Azt hittem, ezt már kutya nem élheti túl,  de a java csak ezután következett.
    Nem fogjátok elhinni: az a büdös-zörgő-remegő dög meglódult. Olyan volt, mintha nekilökött volna valaki a néninek. Aztán elkezdtek mellettünk futni a házak, meg a fák. A néninek még a nyakát is lekarmoltam, úgy igyekeztem a büdös-doboz hátuljába kerülni, bár kétlem, hogy ott jobb lett volna, de akkor kétségbeesésemben más nem jutott eszembe.
    Próbáltak csitítani azok a kedves emberek, de hasztalan, addigra teljesen vigasztalhatatlan lettem. A néni meg is jegyezte, hogy úgy ver a szívem, hogy majd kiugrik a helyéről. Azt nem értem, hogy Ő ezt honnan tudhatta, de úgy gondoltam, ha ennyire velem érez, akkor kicsit (csak egy nagyon picit) hasonlít a Mamikámra, aki mindig megértett és reméltem, hogy nem lesz már nagyobb baj.
    Na ebben igazam lett. Mármint abban, hogy több baj nem jött, de ami volt, az nagyon rossz volt és sehogy sem akart elmúlni. A bűz, a zaj, az állandó rázkódás és az egyre rohanó táj. Teljesen beleszédültem és reméltem, hogy egyszer mégiscsak vége lesz. Azt is csak abból gondoltam, hogy az idegenek többször is mondták, hogy nemsokára hazaérünk. Hát - gondoltam -, el se kellett volna jönni! - de azért reménykedtem tovább. Figyelmeztettem magam a fogadalmamra, hogy okos leszek, meg minden, de kölyök legyen a talpán, aki ilyen körülmények között helyt tud állni.
    Na figyu: megtaláltam ám a megoldást. A néni ruhájába, a hóna alá fúrtam be a fejemet, így legalább nem kellett beleszédülnöm a körülöttem rohanó világba. Erről pedig eszembe jutott a Mama. Neki is a lába-hónaljában lehetett a legjobbakat szundítani. Ezzel félig-meddig álomba is ringattam magam. Csak akkor riadtam fel néha, ha a büdös-doboz lassított, vagy gyorsított valamiért. Ilyenkor mindig mélyebbre fúrtam magam és igyekeztem elszenderedni.
    Zutty. Hoppá, mi volt ez? Most meg majdnem kiestem a néni öléből. Na nem, ez igaz lehet? Nem is zúg, ráz már az autó, megálltunk. Vasmarok kiszállt (igaz, az ajtót bevágta), de most nem érek rá ezen mérgelődni, mert nyílik az ajtó a mi oldalunkon is és kutyaugatás hallik, egész közelről. Barátságos, üdvözlő vakogás, de nem merek kinézni. Így egész jó már a néni ölében, de jaj, szimatolnak. Nedves orrocska éri a bundámat, még mindig nem merek hátranézni. Aztán mégis. Muszáj. Nagyon kedves, érdeklődő kutyus kíváncsiskodik befelé, egészen olyan, mint mi, komondorok, de mégis más. A bundája fekete, az egész kutyus akkora, mint én, pedig nem lehet fiatal, azt a viselkedése elárulja.
    Az emberek és a kutyus is unszolnak, hogy másszak már ki. - Jó, jó, azért össze kell ám szednem a bátorságomat! Nem is fogtam fel rögtön, hogy HAZA érkeztem az új otthonomba! Kellemesen csalódtam. Először is azért, mert az utazás borzalmai után rögtön olyan bizalmat kaptam, hogy szabadon elkószálhattam volna, de NEM akartam!
    Elsősorban azért, mert megígérték, hogy hamarosan megérkezünk - amit csak most értettem meg, hogy az én új, tágas otthonomra vonatkozik és lám: még nem is tudom mekkora, hiszen se vége, se hossza. Csak friss szabad levegő, ja meg az a furcsa illat, amit az idegeneken éreztem - hát itt aztán sokszorosan van belőle! Most azt is megértettem, hogy ez a lovakkal kapcsolatos. Még mindig nem tudom, mi az, de lesz időm mindent megtapasztalni és érzem, hogy csak jó lehet!!!
    Másodszor azért, mert amikor társat ígértek, valami puliról beszéltek és azonnal rájöttem, hogy csak az a kedves kutyus lehet, aki fogadott bennünket. Hát ez nagyon jó!
    Harmadszor (bár ezt kellett volna az első helyre tenni) alighogy felfogtam mi történik velem, máris elém toltak egy lábosban langyos tejet, ami majdnem olyan jól esett, mint régen a Maminál. Jó, ez azért nem olyan finom, de annyi megpróbáltatás után egy éhes-szomjas kiskölyök számára komoly figyelmesség!

    Végleg megértettem tehát, hogy ez az új Otthonom, ezek az új Gazdáim és a Társam, aki jó pajtásnak ígérkezik. Élni mégiscsak jó! Juhé!

 

 

 

Hordák
(Ann Drew)

    Tépett kecskebőr ruhában ült egy szánalmas viskószerű tákolmány előtt. Ritkuló hajjal és hunyorgó vaksi szemmel meredt a világba. Belefáradt már a földtúrásba, magok gyűjtögetésébe. Egy görcsös gyertyánbotra támaszkodva botorkált a viskó körül. Lánya és annak párja valamiféle magokat válogatott a földön ülve. Napok óta érezte már a megnevezhetetlen belső feszültséget. A szomszédos telepről hírek érkeztek napokkal ezelőtt holmi vad és barbár törzsekről. Hitte is, meg nem is.
    Mintha valami húzta volna a hegyek felé. Végre elszánta magát és elindult a dombon felfelé. Nehezen vette az akadályokat, de kitartó konoksággal egyre feljebb kapaszkodott. Dél körül már a fele úton járt, de a feszültség csak nőtt benne. Leült egy tisztásra és eltűnődött; gyerekkora jutott eszébe, majd ifjúságának képei elevenedtek meg az emlékeiben. Sokan voltak annak idején fajtájabeliek, de idővel a törzs egyre zsugorodott. Állattenyésztéssel is próbálkoztak, de az éhség nagy úr. Hordák jöttek, mentek, pusztítottak, s ők fogytak napról-napra, évről-évre. Hány éves lehet? Nem tudta.  

    Kis idő múlva újra elindult fölfelé. A csúcs már közel volt. Zilálva, remegőn, a botot szorítva felért a fennsíkra, kezét a szeme fölé emelte beárnyékolva ráncos homlokát, és vizenyős szemeit erőltetve a távolba meredt. Porfelhőt látott, majd egy idő múlva dübörögni kezdett alatta a föld. Eddig soha nem látott lovas emberek vágtattak végeláthatatlan sokaságban. A lovak nem voltak nagyok, de izmosak és dús szőrzetűek. Nyilak, lándzsák, pajzsok, kardok, lecsüngő bajusz, ritkás szőrzet. Nem bántották, talán észre sem vették. A sisakok bőrből - némelyik fémtől csillogott - hihetetlen áradatként dübörögtek tova. Kis idő múlva kétkerekű, hatalmas szekerek követték őket; jószággal, soha nem látott fajta tehenekkel, köztük hatalmas, szürke, vastagnyakú, fekete szemű bikákkal, melyek szilajon fújtak az idegen porba. Őket juhnyáj követte hosszú szőrű, csavart szarvú hatalmas kosokkal. Medveszerű fehér kutyák vigyázták a nyájat. A férfiak, fonott copfosok, idegen szavakat kiáltottak egymásnak. A távolban még nagyobb szekerek tűntek fel, rajtuk nők, gyerekek, láthatóan gazdagabbak az előzőeknél.
    Kisebb lovascsoport rúgtatott előre, s nem messze az öregtől komoran megálltak, körülvéve egy díszesen ragyogó páncélzatú, szakállas, határozott tekintetű társukat. Beszélgetni kezdtek számára érthetetlen nyelven. Egy fiatal harcos az öreg elé dobbant ficánkoló lován és vidáman szólt az öreghez. Az öreg halotta, de szemét nem tudta levenni a ragyogó páncélzatú lovasról. Tétován felemelte jobbját, s ujjával feléje mutatott. Az ifjú követte az öreg kérdő tekintetét, s valamit harsányan kiáltott, mire a harcosok elnémultak. A vezérük kivált közülük és az öreg elé léptetett táncoló fekete ménjén. Az apó levette kopott süvegét és köszöntötte a maga nyelvén. Ő sokáig nézte a vénembert, a mögötte elterülő völgyet, majd jobbjával nyugat felé mutatva elrobogott társaival.
    Ki ez az ember? - fordult a fiatal lovas felé. Az ifjú, bár a szavakat nem értette, mégis sejtette, mit kérdez az öreg apó. A távolodó vezér után mutatott, és azt mondta: Árpád!!!

 

---

 

Élet
(Ann Drew)

       Egy fiatal diófa állt az udvar sarkában. Termése még nem volt soha.
    Most először duzzadt rajta három szem. A fa maga sem tudta, hogy került ide. Valami homályos emlék megmaradt benne a múltból, mikor a napsugár húzó, hívó erejének engedelmeskedve, nyúlni kezdett az ég felé. Lassan egyre nagyobb területet látott és ismert meg ahogy nőtt. Szerette a langyos tavaszi szellőt, a rövid záporokat, a nyári csillagos éjszakákat. De egy ideje valami nyugtalanság lett úrrá  rajta.
     Valami folyamat indult el benne. ágain nem csak levél kezdett növekedni, valami más is. És ezt a valamit odaadó gyöngédséggel táplálta melyből jövő nedveivel. Lassan elmúlt a nyár és ő csodálkozva vette észre, hogy ezek a duzzadó bogyók  már nem fogyasztják nedveit.
     Az őszi alkonyban enyhe fáradságot érezve tűnődött magában. Vágyott már a nyugodt télre, a szendergő alvásra. S eközben az egyik gumó körül reccsenve szétnyílt az elszáradt bölcső és az ifjú dió puhán a fű közé hullt. 
    A fa felnőtté vált, de ezt csak homályosan értette, s megnyugodva elszenderedett.